1. fejezet
"én soha nem leszek szerelmes."

Augusztus 22. Hétfő

A mai napon volt a születésnapom. 18 éves lettem és apukámtól egy naplót kaptam, amibe leírhatom akár az elmúlt hónapokat, akár a következő éveket, vagy heteket, ameddig úgy nem döntök, hogy lezárom. A napló eleje csodálatos, egy hatalmas vörös rózsa terül el rajta. Igazán szép.

Biztos vagyok benne, hogy évek múlva majd visszaolvasom  a zavaros, néhol  helyesírási hibáktól hemzsegő sorokat…, s csak mosolygok majd rajta. Ezért a legjobb lesz, ha mindent szépen sorjában leírok, kezdve a két hónappal ezelőtt történt eseményekkel…

Június vége

             Hatalmas ajtócsapódásra lettem figyelmes, s szinte a fehér réteg, mely a bejárati ajtót volt hivatott körülölelni, lepattogzott, s esetlenül a földre hanyatlott. Mély erős férfihang rázta meg az egész házat. Apa hazajött. Haja piros, mint az enyém, néhol ezüstös szálak megcsillannak benne, szeme pedig mogyoró barna, az enyémtől pár árnyalattal világosabb. Éretlenül kaptam fel a fejem a konyhában ülve, és a bejárati ajtó irányába siettem.

- Mi a baj? – kérdeztem, az üvöltést hallva. Apa rám nézett, szemei tűzben izzottak, ahogy a lépcső irányába pillantott. – Hol az anyád? – kérdezte, rám sem pillantva és már elindult fel a lépcsőn

- Átjött hozzá a barátja és fent beszélgetnek, kérte, hogy ne zavarjam őket, mert fontos üzleti dolgot szeretnének megbeszélni. – a szavaimmal nem törődve felrohant a lépcsőn, és a harmadik ajtót a folyosó elejéről számolva, kitárta, és ismét felüvöltött.

- Mi a baj? – szaladtam én is fel a lépcsőn. És megálltam apa mellett, bepillantva a szobába, ahol anya és a barátja előnytelen helyzetben feküdtek a paplan alatt. A szám tátva maradt, és éreztem, hogy valami mélyen belül összetört bennem. Apa hátrább lépett, maga után becsukta az ajtót és lesétált a lépcsőn.

- Mond meg anyádnak, hogy elmentem, és többet engem nem lát..

- De apa…, nem válhattok el.

- Christin. –torpant meg hirtelen és felém fordult. Már mindketten a bejárati ajtónál jártunk. Én apa után siettem, ő pedig ki akart menni. – Hogyan maradhatnék vele? – mutatott a lépcső irányába.
- Elhanyagoltad őt, csak a munkáddal törődtél… - szememből folyni kezdtek a könnyek. – több hétre elmentél ő meg egyedül maradt itthon.

- Valakinek megkell keresni a kenyérre valót is. Nem gondolod?

- De, többször is hívhattad volna anyát..

- Az ő pártját fogod?

- Nem apa, de nem szeretném, ha elválnátok.

- Sajnálom Christin, de nem tudok anyád mellett tovább úgy élni, hogy tudom, megcsalt. – bólintottam és apa kisétált az ajtón. Amilyen gyorsan haza jött, olyan gyorsan távozott is. Felnéztem az emeletre, majd a konyhába, és azon gondolkoztam, bárcsak visszatekerhetném az időt reggelig, amikor még nyugodtan fésültem a hajam. De ez lehetetlen. Apa elment, hogy beadja a válókeresetet, anya meg, továbbra is fent maradt a szobájába, a barátjával, akivel állítólag üzleti dolgokat beszélnek…

Hát így történt, két hónappal ezelőtt, hogy a szüleim elválltak, a hatalmas házunkat eladtuk, anya egy lakást vett Londonban, apa pedig Amerikában maradt, Virginiában. Közel a tengerhez. Most töltöm, az utolsó heteket apánál, és utána majd csak ismét a következő nyáron találkozunk. Kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, hogy ideje lenne egy kicsit lemenni a tengerpartra. Felvettem egy piros szandált, és egy könnyed piros egybe ruhát. A táskámba pedig bepakoltam egy csomó cuccot, ami a napozáshoz és a fürdőzéshez szükséges. Útközben pedig előkaptam a telefonomat.

-         Szia Nina, hogy vagy?

-         Szia, merre vagy? Épp egy hatalmas buli közepén vagyok, és… teli van elképesztő pasikkal. – a telefonban lehetett hallani ahogy bömbölt a zene.

-         Tudod mondtam, hogy anyáék elválltak és én most lejöttem Virginiába, de még a nyár végén remélem találkozunk.

- Aha, most leteszem mert dolgom van, puszi – ezzel Nina letette. Ő a legjobb barátnőm. Sajnáltam, hogy elkellett válnunk egymástól, igazán nagyon szeretem őt. Most pedig biztos nagyon fontos elfoglaltsága van.

Hamar leértem a partra. Lábujjaim elsüllyedtek a homokszemek között, és lassan felnéztem az égre is. Kezemet a szememhez emeltem, hogy ne süssön bele vakítóan a nap, és csodáltam a színtiszta kék eget. Annyira szeretem a nyarat, a hullámokat, a pezsgést és még a hőséget is. Ismét a tengerre néztem, mely úgy tűnt, mintha a végtelenbe nyúlna, ha nem tovább…, s mégis egy karnyújtásnyira tőlem. Így hát nem is várattam tovább. Levettem a ruhámat, mivel alatta már ott volt rajtam a kék bikinim. Lerúgtam a lábamról a papucsot, ledobtam a napszemüveget a táskámra, és eszeveszetten elkezdtem rohanni a tengerhez.

Ám ekkor még nem vettem észre, hogy egy kutya elkezdett utánam futni. A fülei közepes méretűek, enyhe barna foltokkal. A szemei pedig barnák és pajkosak. Ahogy a vízbe gázoltam, akkor ért a oda hozzám és rám vetette magát,  arccal előre bedöntött a vízbe. Majdnem a derekamig ért a feje. Ha pedig két lábra állt, akkor meg szinte akkora lehetett, mint én.

-         Szende hagyd abba! – hallottam távolról egy fiú hangját. A kutya leszállt rólam és én végre feltudtam tápászkodni a vízből, amely a bokámig ért, mivel még az elején voltam. Az arcom csupa homok lett, ahogy ellökött, és én belezuhantam a tenger alatt rejlő ezernyi homokszem világába.

-         Jól vagy? – kérdezte most tőlem, és beletúrt barna vizes hajába. Most vettem csak észre, hogy a fiú akié a kutya, elképesztően helyes. Az arca, markáns, férfias, a szemei pedig mint a kék ég, és az alakja…, látszik hogy nagyon sokat sportol, vagy gyúr.

-         Igen persze. – álltam fel és nyújtottam a kezem, majd megrovón a kutyára néztem. A nevem Christin Ashwin

-         Ne haragudj Szende viselkedéséért, és bocs a kellemetlenségért. Én Christopher Adlard vagyok. –és ő is nyújtotta felém a kezét, ám nem fogott velem kezet, hanem lehajolt és gyengéden megérintette az ajkával. Mintha csak álmodnék…, ez biztosan álom. Ilyen nincs… - ő pedig a kutyám Szende. Kicsit nagyra nőtt bernáthegyi.

-         Szép példány, mondhatni.

-         Meghívhatlak egy italra, bocsánatkérésként?

-         Hát már így is bocsánatot kértél, inkább nem. – mégis csak idegen nem? Még ha olyan helyes és jóképű, férfias … és lélegzetelállító.

-         Egy ilyen szép lány mint te, már csak megengedi, hogy meghívjam egy italra, nem?

-         Végülis, - csodálkoztam magamon, ahogy a szavak kijöttek az ajkamon. Ez komoly? Megengedtem, hogy meghívjon engem egy italra? Na ne…, ez nem én vagyok.

-         Örülök, hogy elfogadtad. Merről jöttél?

-         Hát itt lakok Virginiában, az apámmal.

-         Ó, tehát törzsgyökeres Virginiai vagy?

-         Nem…, vagyis ez hosszú történet.

-         Rendben, nem kérdezősködöm, ha szeretnéd majd elmondod.

-         Köszönöm – a bernáthegyi, akit Szendének hívnak, ott koslatott mögöttünk, mintegy őr, aki vigyáz a gazdájára, nehogy baja essen. Nem mintha, őt kéne félteni, hanem engem. ENGEM KELL FÉLTENI!!! Itt vagyok egy nőcsábász karmai között, és igent mondtam egy italra. Nem vagyok észnél…

-        Ez egy nagyon érdekes találkozás volt, de nekem most mennem kell Christopher.

-         De igent mondtál egy italra.

-         Igen, de nézd, jönnek a viharfelhők. – mutattam az égre, amely tiszta volt, mint a patyolat, egy gomolygó elkószált felhő sem volt a láthatáron.

-         Aha, szóval viharfelhők. – ő is szétnézett az égen. – Én egyet sem látok, de ha vihar készülne én tudnám.

-         Igen, és mégis honnan?

-         Ez legyen az én titkom, mint ahogyan a te származásod is titok.

-         Ahogy szeretnéd. – odaértünk a büfés bódéhoz, ahol már többen is iszogatták az italukat, vagy beszélgettek egy asztalnál.

-         Mit iszol?

-         Narancslét

-         Én inkább a baracklét ajánlanám, vagy az almát. A narancs könnyen megromlik a melegben.

-         Azt mondod?

-         Ahogy halhattad…- felvillantotta a mosolyát, most először s a fény megcsillant hófehér fogain. Ahogy jobban megnéztem, felül a metszőfogai… farkasfogak. Kicsit elmosolyodtam. Tehát ő sem tökéletes.

A pultos nő kiszolgált minket. Én baracklét ittam, Christopher pedig meggyet.

-         És te honnan jöttél? – ahogy leültünk rögtön nekiszegeztem a kérdést.

-         Na-na kislány, én elmondjam, de te nem mondtad el?

-         Már kvittek vagyunk, te sem mondtad el hogyan is ismernéd fel, ha vihar jönne.

-         Hát jó igazad van. Én Londonból jöttem.

-         Tehát, angol vagy.

-         Úgy valahogy.

-         Érdekes, a kiejtésed teljesen amerikai. – erre csak halványan elmosolyodott és annyiban hagyta a témát.

-         Na most te mesélj virágszálam. Mi a hobbid? Van háziállatod? Kedvenc zenéd?

Gyorsan lenyeltem az innivalót, és felálltam.

-         Ha megbocsájtasz megittam az innivalót, amire igent mondtam, most pedig haza mennék.

-         Máris?

-         Igen.

-         Maradj még hozok még egy üdítőt, kóstold meg a meggyet is.

-         Chritopher Adlard, szeretnék hazamenni.

-         Még csak most jöttél, figyeltelek, ahogy megérkeztél és ledobtál mindent. Nem gondolod, hogy ez veszélyes? Még el is lophatnak tőled valamit?

-         Ugyan már…, ki lopna el tőlem bármit is?

-         Nagyon naiv vagy.

-         Nem hallgatlak tovább, hazamegyek. Örültem a társaságnak. Viszlát.

-         Christin, nem úgy értettem. Nem vagy naiv, ne vedd úgy a szívedre.

-         Várjunk csak egy kicsit – torpantam meg hirtelen. – Te figyeltél engem, amint megérkeztem?

-         Hát ez a csodálatos vörös haj, elképesztő ahogy meglibben, minden lépésnél. Akárhogy szerettem volna, nem tudtam másfelé nézni. Gyönyörű vagy Christin. Ez a csodálatos hajzuhatag…

-         Köszönöm a bókot, de most megyek.

-         Hová sietsz?

-         Még dolgom van, épp csak egy kicsit akartam lejönni.

-         Akkor elkísérünk én és Szende.

-         Na nem, azt már nem.

-         Miért tiltakozol ennyire? Talán régen valaki megbántott?

-         Nem. De a kapcsolatok csak bajjal és bonyodalmakkal járnak és előbb utóbb vége lesz. Vagy így vagy úgy.

-         Hékás…, ezek szerint te az egyéjszakás kalandok híve vagy? – vidult fel az arca, és ismét elmosolyodott, de most valahogy másképp.

-         Nem – mondtam higgadtan, de belül forrtam a méregtől. Mindig dicsértek a jó magaviseletemért, sosem tudják mint gondolok a másikról, és sosem veszítem el a türelmemet. Nem üvöltözök soha.

-         Ahh vagy úgy, akkor apácának tanulsz? – hátradőlt a székén és onnan nézet engem összeszűkült szemekkel.

-         Nem, én egyszerűen csak – most már zavarban voltam és egyik hajtincsemet a fülem mögé akasztottam.

-         Ó értem, tehát félsz a kapcsolatoktól.

-         Nem

-         Aha, kár is tagadni. Nos, rendben. Akkor legyünk barátok. – nyújtotta  a kezét és én először gyanakodni kezdtem, de végül elfogadtam és kezet ráztunk.

-         Csak barátok.

-         Pontosan. – láttam a szemében a huncut csillogást, amitől egy kicsit meg is ijedtem, de inkább nem akartam vele törődni, hiszen megegyeztünk csak barátok.

-         Holnap találkozunk?

-         Meddig maradsz Christopher?

-         Nos, a nyarat mindig itt töltöm Virginiában, tehát a nyár végéig.

-         Én minden kérdésedre válaszolok, de te az én kérdéseimre egyszer sem válaszolsz.

-         Hát látod, ebben az egyben igazad van.

-         Na gyere Christin, hazakísérlek.

-         Nem, nem kell.

-         Barátok vagyunk nem emlékszel?

-         Rendben. Szende is jön?

-         Persze, hova is tehetném? – arca most még szélesebbre húzódott és halkan felkacagott. – Elképesztő egy lány vagy te. Örülök, hogy megismertelek Chris

-         Aha, most már becézgetsz is?

-         Nem szabad?

-         De szabad Chris – mosolyogtam, és én is ugyan úgy hívtam őt, ahogyan ő engem. A legfurább az egész ismerkedésünkben, talán a nevünk volt. Én Christin ő pedig Chritopher. A két név ugyan az, csak a Chritopher az én nevem férfi megfelelője. Különös a sors.

Ahogy elnéztem őt, felragyogott bennem egy apró remény, talán még is létezne szerelem? Talán ez a bizsergető érzés a mellkasomban, ez lenne a szerelem? Nem… én soha nem leszek szerelmes. Ezt az ígéretet, akkor tettem, amikor először láttam apát teljesen összeroskadva, anya miatt. És megfogadtam, én soha nem akarok így érezni, ahogy ő érzett.

Soha 

2. rész