-         Figyelek. - ajkaival megcsókolta a szám szegletét.

-         Majd pont, rád fogok hallgatni mi? Gondolkoztál volna előbb, te szélhámos disznó. - hátralöktem. – Ha akarsz valamit, elmondom mit tegyél. Két hónapon keresztül gitározz az ablakom alatt, és írj hozzám szerelmes verseket- számolgattam az ujjaimon mit kéne még- ja meg vegyél rózsát nekem és legyen minden reggel az ajtómban. Hmm… Ja és ne merészelj egy ujjal sem hozzám érni. - Elnevette magát.

-         Neked nem ilyen bájgúnár kell édesem, hanem egy férfi, aki férfias és nem pedig nőies.

-         Egy férfi mégis mivel lenne nőies?

-         Talán a vers írással?

-         Te hülye vagy,…

-         Halálosan hülye, még hozzá te hülyítettél meg ennyire. - közel hajolt és megcsókolt. De én makacsul ellenálltam és eltoltam.

-         Talán a verset elhagyhatod. De szerintem igenis kedves gesztus, ha egy férfi verset ír és azt elénekli a másiknak.

-         Css…- ismét mutató ujját a számra tette. – Bocsáss meg Emily, kérlek bocsáss meg nekem. –

-         Hát… nem is tudom, de akkor is jössz egy halom rózsával. És még egyszer ilyet nem tehetsz velem.

-         Megígérem. Most pedig, gyere, sétáljunk egyet.

-         Haza kell mennem. Beszélek Susanneval és

-         Elkísérhetlek?

-         El szeretnél kísérni?

-         Igen. - ismét megcsókolt.

-         Hát jó, ha annyira akarod.

-         Útközben pedig, teszünk egy kis kitérőt.

-         Tessék? Erről nem volt szó…

-         Csss- ismét megcsókolt. Ez tényleg meg hülyült. De én is mert, megbocsájtottam neki.

Két órán keresztül csak nézelődtünk és nevettünk, beszélgettünk végül bekötötte a szememet a pulcsijával.

-         Maradj itt mindjárt jövök. Bízz benne, különben…

-         Különben?

-         Csak bízz.

-         Jó rendben.

Gyors léptekkel a virágoshoz rohant, ne hogy Emily észre vegye és a legszebb rózsacsokrot vette meg neki. Peternek a haverjának nem volt igaza, ráadásul meghallotta, ahogy Richardról beszél és most már tud Angeláról is. A francba, és ez mind az ő hibája. Ki kell használnia a maradék egy- két hónapot, és még jobban elkell csavarnia a fejét, de nem Peter módszerével, hanem a saját módszerével. Ahogy annak idején. Gyorsan oda adta a pénzt a virágosnak és csokorral együtt vissza rohant Emilyihez.

-         Várj még édesem, várj.

-         Ó, meddig kell még várnom arra a szép csokorra?

-         Te leskelődtél!

-         Csak nem gondoltad, hogy nem fogok?- hirtelen lekapta a pulcsit és csókot lehelt a fiú arcára. – Te gazember, az én kis gazemberem.- ismét oda hajolt és most egy erőteljes csókot adott

Vajon tényleg szerelmes belém? A fiú fejében szüntelen a telefonbeszélgetés csengett, amelyet nagyon jól hallott és kihallgatott. Az fájt legjobban a fiúnak, ahogy róla vélekedett.

-         Gyere beljebb. - invitálta a lány és meg sem várva a fiú válaszát, már be is lökte a lépcsőház ajtaján.

-         Emily?- a lépcső tetejéről egy ismerős hang csendült meg.

-         Ó szia, Ricardó ő a szomszédom. Talán ismeritek egymást? Olyan…- a két fiú farkas szemet nézett egymással,- mintha ismernétek egymást.

-         Ismerjük is.- helyeselt Ricardo. De erről majd később mesélek.

-         Megtaláltad a rózsát amit, az ajtód előtt hagytam?

-         Ó Hát te voltál? Igen, nagyon köszönöm kedves gesztus volt tőled!

Szomorúan vette tudomásul, hogy most nem alkalmas. Intett egyet és bement a házába. A lány hosszan nézte szomszédja ajtaját és sajnálta, hogy pont most kellett előbújnia odújából. Ricardóra nézett és végül folytatta az ajtó kinyitását. Könnyed mozdulattal felkattant.

-         Esetleg hozhatok egy hideg limonádét?

-         Minden rendben?- kérdezte tőlem Ricardó. Megmozdulni is alig bírtam. Annyira édesen nézett, annyira kedvesen szólt hozzám. Az előbb még dúlt a harag köztünk, most meg? Meg halok, ha csak hozzám szól.

-         Csak azon gondolkoztam, hová rakjam a rózsát. – az ablakhoz lépett és kinézett rajta. – Esni fog. – szárazon és hidegen oda vetettem. Próbáltam önuralmat erőltetni magamra.

-         Emily, én úgy érzem, hogy …

-         Maradj, ahol vagy. – parancsoló lettem és gőgös. Nem akartam, magamhoz közel engedni, mert annak csak rossz vége származik. Ha újra megnyitom a szívem, biztosan összetöri. Biztosan… Nem szabad, közel engedni magamhoz.

-         Emily, haza menyjek? – Ám ekkor egy hatalmas villám szelte át az eget, s erőteljes mennydörgés követte. Mintha a sors avatkozott volna közbe. Hideg futott végig a gerincemen és tovább bámultam ki az ablakon.

-         Nem értem, mi történt. Idáig minden rendben volt, ahogy betettem a lábam a házba átváltozott a hangnemed. Mitől félsz?

-         Semmitől.

-         Persze, hogy ne… azt hiszed nem tudom, nem látom? Hogy hideg vagy mint a jég? A szemeidben egy halvány tűz sem ég? És, ha most megérintem a kezeidet, hidegek? És szerinted, nem tudom, hogy attól tartasz , hogy csalódni fogsz?

-         Menny el!- rá parancsoltam, de ekkor ismét egy hatalmas villám, és egy újabb menydörgés és az eső szakadni kezdett. Zuhogott, még jég is esett.

-         Rendben. Kérhetek egy ernyőt?

-         Várj… nem mehetsz el, nem látod, hogy ömlik?

-         Ezek szerint itt kell maradnom?

-         Igen.- nyeltem egy nagyot, de továbbra sem néztem a szemébe.

-         Emily…- közel lépett s hirtelen kezei a derekamra fonódtak.

-         Igen?

-         Teljesen megőrjítettél.

-         Természetesen. Biztosan volt a limonádéban valami.