A remete herceg kastélya

Vihar tombolt, a szél hangosan üvöltött, mint aki otthonát keresi, de nem tudja, hogy merre van. Az eső zuhogott, mint gyermek, ki az anyját szeretné, de nem találja, s az ég dörgött, mint az ideges ember, ki elveszített mindent, s nem maradt már semmije sem.
A vihar kellős közepén, egy nő sietett az úton, kapucniját a fejébe húzva, haza akart menni, de nem tudta, hogy merre menjen. Egy pad mellett sietett el, mely épp az útjába esett, lepillantott s egy borítékot talált, mely a padra volt szögezve.
Feje felett az ég hatalmasat dörrent, s a villámok csak úgy cikáztak, félelemben tartva a várost.
- Hát, ez meg? – kérdezte mintegy magától, s a boríték után nyúlt. Felemelte a fehéren tündöklő borítékot s beleolvasott.
„ Szegény, szegény ember ki-e borítékot megtalálja, s felnyitja, 120 évet repül vissza a múltba, lelke tátong, elméje kihalt, s nincs menedék mely vigaszt nyújtana, nincs ember ki karjaiba fogadja.”

Ahogy elolvasta a sorokat, a vihar hirtelen elcsendesedett, s a világ forogni kezdett körülötte, nem értette, hogy mi történik, a borítékot babonának hitte, s arra gondolt, csak egy gyerek szórakozhat ilyenekkel, ám a következő pillanatban egy napos helyre érkezett. A viharnak nyoma sem volt, s arra gondolt biztosan kitisztult egy szemvillantás alatt az ég. A pad, melyről az előbb a borítékot felvette, még mindig ott állt előtte. Bólintott is egyet, igen, biztosan csak a képzelete űz vele tréfát…
Elindult hát, hogy haza megy, hiszen az utat már tudta, a vihar lecsillapodott, s mintha nem is lett volna soha eltűnt. Ahogy ment az utcán, egy férfi újságot árult:
- Újságot tessék, újságot tessék, a …- de ahogy éppen folytatta volna, megakadt a tekintete a csuromvizesen toporgó nőn, aki épp szeretett volna újságot venni. – Hölgyem, kérem illendő öltözéket vegyen fel, mert ezzel magát minősíti le.
- Hogyan kérem? – kérdezett vissza a nő, és jobban szemügyre vette az újságot áruló férfit. A férfin egy kopott szövetnadrág volt, fején egy olyan sapka, melyet csak a festők szoktak hordani, s az is kopottasan, és egy ing, mely néhol lyukas volt. – Maga beszél itt nekem, illendő öltözékről, nézzen magára! – a férfi egy pillanatig lepillantott mezítelen lábára, majd ismét a nőre.
- Akkor sem maradhat nadrágban, ez nem hölgyhöz méltó, oda mennyen be és vásároljon egy illendő öltözéket. – a kezével egy szemben lévő üzletre mutatott. A nő odapillantott s az üzlet kirakatában egy csodaszép ruha volt.
- De hát, az egy múzeum, ilyet csak az 1900-as években hordtak.
- Hölgyem, hiszen még csak 1892-őt írunk.
- Hogyan ?
- Ön külföldi? Esetleg Franciaországban ez az új divat? Tudja, a Franciák mindig kitalálnak valamit…
- Nem, én amerikai vagyok.
- Hogy hívják?
- Colleen Holfer a nevem.
- Ó értem, Holfer… , olyan ismerős ez a név. Már tudom is, akkor maga Holfer herceg lánya? Habár, úgy tudtam az öregnek sosem született gyermeke, mondjuk, ahogy elnézem magát igen, tényleg van benne valami.
- Nem, az én apám már rég meghalt és nem volt herceg.
- De, igen. Jöjjön kisasszony megmutatom merre találja a herceg kastélyát.
- Kastély? – kérdezte döbbenten a vékony s ijedt nő.
- Igen, igen. Kastély, jöjjön. – az újságárus a nőbe karolt és fecsegni kezdett össze-vissza, elmesélte, hogy a herceg nagyon kényes és mogorva, a világtól elzárkózottan él, mintegy remete. A rokonai már rég meghaltak, s ha nem lesz utódja, kihal az egész Holfer ház, de mivel ez a veszély már nem fenyegeti mivel itt ez a lány, ezért most már minden rendben lesz. A férfi fogott egy bérkocsit, mely a közeli városba tartott, s amely közelebb viszi őket a kastélyhoz.
Az utcákon és a bérkocsiban is mindenhol a nőt nézték, akin nadrág volt, s szörnyülködve beszéltek róla a háta mögött. Igaz, Colleen-nek mindez fel sem tűnt, hiszen számára ez teljesen természetes volt, hogy rajta nadrág van. A férfi, aki segített neki nagyon kedves ember volt. Cseppet sem szép, vagy különleges a hórihorgas orrával és a rikító kék szemeivel, amivel még az ember lelkébe is belelátott.
- Hé, kocsis – hajolt ki az ablakon – álljon meg mi Holferhez jöttünk.
- Ugyan, miért akarnál te Caleb Anderson Holferhez menni? – kérdezte a kocsis és hatalmasat nevetett – a remete herceghez? – ismét csak nevetett és nevetett.
- Teljesen mindegy mit gondolsz, azonnal állítsd meg a kocsit, és engedj minket leszállni.
- Ahogy óhajtod. – az egész kocsit rázta a nevetés, ahogy meghallották, hogy hová is mennek. A remete herceghez.
- Ne is foglalkozz velük Lady Holfer! – nyugtatgatta a nőt, aki semmit sem értett az egészből.
- Calebnek hívnak téged?
- Igen
- De, a kocsis honnan tudta a neved?
- Tudod ez egy kisváros, itt mindenki ismer mindenkit, és most te vagy a legnagyobb nevezetesség, a nadrágoddal. Lehet, hogy mások is elkezdenek férfi cuccokat is hordani, habár nem hinném. – töprengett az újságárus.
- Caleb Anderson…- kóstolgatta a nevet a lány, s egy hirtelen ötlettől vezérelve, mielőtt a hatalmas kastélyhoz értek volna, megragadta a férfi ingjét és megcsókolta.
Az újságárus, Caleb döbbenten állt, s engedte, hogy az ismeretlen nő, teljesen levegye a lábáról.
- Lady, vagyis Colleen, ezt nem kellett volna. Nem tanultál etikettet?
- Nem lehet megcsókolni a férfit, aki tetszik nekünk? – kérdezte döbbenten a nő.
- Nem, a férfiak udvarolnak a nőknek és a házasság után majd csókolózhatnak, de akkor sem lehet csak úgy az utcán csókolózni. Ilyet… csak a kurtizánok csinálnak. Remélem, hogy te nem vagy az. Habár, az megmagyarázná, hogy miért nem tudtunk arról, hogy Holfer hercegnek lánya van.
- Nem vagyok kurtizán. Kikérem magamnak! – ideges lett és ellökte maga mellől a férfit, aki döbbenten nézett rá, ahogy elhaladt előtte. A nő megközelítette a kastélyt s közben azon gondolkozott, hogy került ő ide? Hiszen…, az előbb még New York utcáin kóborolt a hatalmas viharban, most meg itt áll egy hatalmas ezüstszínű kőből épített kastély előtt, mely legalább 5 emeletes. Az újságíró, akit a lány megkedvelt, 20-30 lépéssel távolabb állt tőle, s figyelte az eseményeket.
Colleen megragadta a kopogtatót és hármat kopogott. Pár percig síri csend, majd a kastély fa ajtaja kinyílt s egy feketébe öltözött idős úr lépett ki.
- Mit akar, és miért nincs normális ruhában? Maga talán valamiféle csavargó? Nincs, pénzem takarodjon! – ezzel becsapta a nő orra előtt az ajtót. Colleen nem adta fel, újra megragadta a kopogtatót és bekopogott. Ha valóban ő Holfer herceg, és csak őt hívnak Holfernek, akkor talán, megtudja mondani, hogy vele mi történt, ha esetleg ő lenne a rokona.
- Igen? – nyitotta ismét ki az ajtót. – Mit akar?
- A nevem Coleen Holfer.
- Hmm…- az öreg megdörzsölte az állát és kitárta az ajtót. – Fáradj beljebb!
- Van velem egy újságárus is, bejöhetne esetleg ő is? – az öreg megrándította a vállát, mintegy a tudtunkra adva, hogy felőle teljesen mindegy, jön vagy sem.
A kastély belűről elképesztő volt, csodálatos csillár lógott le, s az egész épület a barokk idején épült. Túlburjánzó színek, virágminták, mind-mind csodaszép.
Caleb gyorsan bejött a kastélyba s most már ketten követték az öreget, aki bevezette őket a szalonba.
- Tudtam, hogy jönni fogsz, tudtam… - mosolyodott el, s odalépett egy kis komódhoz, melyben keresgélni kezdett. – a családom engem elárult, igaz, hogy megörököltem a hercegi címet, de minek? Voltam már a világotokba és kerestelek téged, de nem találtalak. Egyedül egy borítékot tudtam csak hagyni a padon, melyet, ha megtalálsz rögtön elhoz hozzám. Tudod, nem tudják sokan de mi varázslók vagyunk, mi vagyunk a földön az utolsók, akik még varázsolnak. Már mind kihalt.
- Mindenki?
- Igen. Nos, te ebben a világban születtél és az én lányom vagy, aki az apád volt…, nos ő csak névrokon, azt hiszem a ti világotokban ezt így hívják. Hogy tudjam, merre keresselek, ezért kerestem ugyan azt a családnevet. – A nő bólintott s tovább hallgatta a történetet, az öreg közben lázasan keresgélt a fiókban, de azért folytatta. – amikor elmentem, hogy megkeresselek közölték velem, hogy a szüleid már rég meghaltak. Nos legalábbis az apád, az anyád meg eltűnt. Téged nem találtalak meg, ezért, mint már említettem, hagytam a padon egy fehér borítékot, melyet csak te láthatsz, s csak te találhatsz meg. – abbahagyta a keresgélést, megtalálta, amit keresett, gyorsan a háta mögé rejtette, ahogy közelebb sétált a lányához. – Örülök, hogy eljöttél, had öleljelek át. –s amint kiejtette ezeket a szavakat, s a nő kitárta a karjait, az öregember elővette hátulról a kézi tőrt, s egyenesen a nő szívébe szúrta az újságárus előtt.
- Miért? – kérdezte döbbenten
- A varázslóknak ki kell halniuk a földön, én leszek az egyedüli és hatalmas, csak sajnos én sem élek örökké, és velem együtt vége a varázslatnak. – hangosan felnevetett és diadalittasan elvonult, otthagyva a lányát aki, élet és halál között lebegett.
- Caleb. – Caleb oda rohant, ahogy a nő a földre rogyott, s két hatalmas könny csordult ki a szeméből.
- Nem tudtam, Colleen, nem tudtam, hogy ilyen gonosz és fogalmam sem volt hogy mit művel, elkapom Colleen, elkapom őt és megölöm.
- Felejtsd el, ami történt, nem győzhetsz, ha ez igaz, hogy mi varázslók vagyunk, akkor menekülj Caleb, menekülj!- a nő lehunyta szempilláit, s örök álomba zuhant.
Caleb, ahogy megérezte hogy a test elnehezedik a kezében, s többé nem nyitja ki két szép világos kék szemét, óvatosan lefektette a kanapéra, és az öreg után szaladt, aki csak hangosan kacagott és kacagott…, mit sem törődve a lányával, s az újságíróval.
- Sejtettem, hogy a hős és bátor lovag, majd jön, hogy megöljön. – mondta csüggedten – Legalább egy kis örömet szerethetett volna nekem azzal, hogy elmenekül, hogy én követhessem magát. De hát, a drága Caleb – felemelte egy kupát az asztalról melyben bor volt, s belekortyolt. – jött, hogy megöljön engem nem igaz? Csak azt felejtetted el, hogy nincs nálad semmi fegyver, mellyel megtehetnéd. A lányomat, csak úgy tudtam megölni, hogy beleszúrom a szívébe a kést, melyet előtte már méregbe mártottam, de téged egyszerű halandó, elég egy karcsapással a halálba küldenem.
- Akkor mire vár még?
- Nem gondolod, hogy ilyen könnyű halált szánok neked? – szemében megvillant a sötét fény, s felemelte a kezét.
Caleb ekkor megrántotta az asztalon lévő terítőt, melyben egy tányéron apró tűk feküdtek. Az öreg háborodott elméjére vall, hogy ilyet tart az asztalon.
A tűk felemelkedtek a magasba s egyenesen beleszúródtak az öreg testébe.
- Nem is rossz, nem is rossz. – kacagott fel, majd hirtelen elhallgatott, ahogy megérezte, hogy az egyik tűn a saját mérge van, mellyel kísérletezett egy állaton. Visszatette a tányérba. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Idegesen a szívéhez kapott s hatalmas sóhajtozások után, a földre rogyott s elégett.
Caleb visszament, a nőhöz, akit rövid ismeretség után, de mégis megszeretett, s letérdelt hozzá.
- Drága Colleen, soha nem foglak elfelejteni, örökre a szívemben maradsz.
A férfi még sokáig ott volt a szörnyű kastélyban, melyet csak úgy ismertek, hogy a remete herceg kastélya.
Caleb több óra után végül elhagyta a kastélyt, s gyalog indult vissza a városba, hogy tovább árulja az újságokat.