- Ricardo?- apró halk kérdést tettem fel s egy pillanat múlva köhécseltem.

- Ó Emily, had mutassam be ő William a legjobb barátom!- a fiú felállt, majd kezet nyújtott nekem.

- Szóval te vagy az a híres Emily?- csak bámultam rá és nem értettem, semmit. Hát már megörültem, hogy kettesben leszünk, beszélgetünk erre itt van William

- Tudod, hogy Richa…- hirtelen leverődött egy pohár az asztalról. Ricardo átkozódni kezdett és elkezdte felszedegetni a földről a szilánkokat.

- Várj, had segítsek…

- Inkább szólj az egyik pincérlánynak.

- Az egyik épp itt áll melletted. Úgy hogy menny arrébb.

Ahogy kisétált a lány a szilánkokkal rögtön a fiúnak támadt.

-         Hogy képzelted, hogy majdnem elárulod, hogy ki vagyok?

-         Ácsi… te még nem mondtad meg neki, hogy ki vagy?

-         Nem volt rá alkalmam…

-         Richard már csak 2 heted van…

-         Tudom. De meg kell értened, nem volt szívem meg mondani neki. Rettentően utál…

-         Hát én nem úgy veszem észre.

Ki akartam nyitni az ajtót, hogy ismét belépjek…, már a kilincsért nyúltam. De ekkor meghallottam egy szófoszlányt.

-         Szeretem őt. – magamban elmosolyodtam és boldogan csaptam kezemmel a kilincsre és már beljebb is voltam.

-         Szóval, hol is tartottunk Em? Ja igen, Ricardo már nagyon sokat mesélt rólad. – rápillantottam a szóban forgó fiúra és elmosolyodtam. Szeme sejtelmes volt, ajkai megnyíltak, szája kiszáradt. Ő az én kis Ricardóm.

-         Most mennem kell, még tanulnom kell holnapra. Sziasztok. – ezzel megfordultam és kiléptem az ajtón. Valójában én sem tudom miért, de ez a beszélgetés egyre kínosabbá vált.

Haza felé tartottam és az órámra pillantottam. Ó már megint kések. Peterrel amit megbeszéltem, nem tudok oda érni időben. Ó mit fog rólam gondolni…Két lépcsőnként szedtem a fokokat és végül bekopogtam.

A hajam szanaszét állt, az arcom kipirult, de legalább csak 5 percet késtem. Az ajtó szép lassan kinyílt és egy barna fej kibukkant.

- Gyere, már vártalak. Had mutassam be az unokatestvérem, ő is eljött. Nekem azt mondta, hogy ismer téged. De mindjárt kiderül. Beljebb invitált a házába, majd becsukta az ajtót. Lesegítettem rólam a dzsekit, és levettem a cipőm.

- Gyere itt van a nappaliban.

Óvatosan beléptem a tágas nappaliba és a kanapén ülő fiú felállt és elindult felém.

-         Emily, drága Emilym…- hirtelen kirázott a hideg, és félelem jelent meg a szemeimben, egész testemben remegtem.

-         Daniel…- apró halk szavak voltak ezek, már-már suttogás.

-         Ó reméltem, hogy felismersz. Kérlek… engedd meg. – megfogta a kezem és megcsókolta. – elkaptam és egyet hátraléptem. Hová kerültem? Te jó ég… én azt hittem, börtönben van.

Pár perc néma csend és döbbenet sugárzott. Ő körbe járt a tekintetével, folyton lejjebb és lejjebb vándoroltak a szemei. Azt hittem beütök neki. Végül felszegtem a fejem, és ki akartam menni a szobából.

-         Várj egy percet kedves.

-         Te ne hívj engem így. Neked börtönben a helyed…

-         Tudod, van apukám, aki nagyon szeret engem és nagyon befolyásos.

-         Daniel… ha azt hiszed, hogy…

-         Nem, nem fogok ártani neked. Csak szeretnélek a tények elé állítani. Az állást megkapod, e felől semmi kétség. Elmehetsz, nem foglak bántani. De előbb elkell, hogy meséljek neked valamit. A te szeretett Ricardódról.

Kémkedett utánam? Vagy ….?