Álmosan ébredtem reggel s hatalmasat nyújtóztam. Mellettem ott feküdt a férfi, aki újra fellobbantotta bennem a kihunyt tüzet.

-         Ricardo. – óvatosan megsimogattam a fejét, ne hogy felébredjen és kikászálódtam az ágyból. Gyorsan előkotortam egy hosszú pólót és magamra kaptam. Az eső még mindig áztatta az utcákat. Halkan kopogtak a cseppek az ablakra, elfeledtetve mindent, mi egyszer rossz volt. Talán az életem fordulatot vett és ismét eláraszt örömmel, habár már itt volt az ideje. Elmosolyodtam és hálálkodni kezdtem.

Kimentem a konyhába és gyorsan összedobtam egy rántottát. Főztem egy jó kis kávét és mindent előkészítve vártam, hogy megjelenjen az ajtóban Ricardo.

-         Meddig bír aludni ez a buta fiú.- mondtam ki hangosan.

-         Ó szóval buta fiú? Ezt tegnap este, mikor a karjaimban voltál s utána elaludtál, nem emlegetted.

-         Jól van már… milyen harapós vagy reggel.

-         Ez általában így szokott lenni. – Ebben a pillanatban szemei az asztalra tévedtek s észrevették a finom reggelit.

-         Mindent visszavonok, te vagy a legdrágább nő az életemben. Ümm, rántotta,- lassan leült. – ümm kávé.

-         Mit szeretnél bele?

-         Feketén iszom.

-         Hmm…- gondolkodott el a lány, de nem mondott semmit.

Még pár óráig ott volt Ricardo, de utána adott egy puszit az arcomra és kilépett az ajtón. Hirtelen az órára pillantottam és súlyosan tapasztaltam, az egyetemről már megint elfogok késni. Ahogy elment, utána én is gyorsan felöltöztem és már csuktam is be az ajtót. Nem foglalkoztam, a szomszéd Peterrel aki közben folyamatosan ott loholt mögöttem, és valamiről zagyvált. Fejemből, minden kiszállt, hisz boldog voltam és csak arra tudtam gondolni, hogy minden rendbe fog jönni. Vagy már meg is történt?

-         Emily, kérlek!- szólt utánam újra, ahogy rohantam az utcán.

-         Peter, most rohanok az egyetemre.

-         Én is, oda rohanok, de kérlek állj meg egy szóra! Valamit tudnod kell!- a fiú arcán rémület látszott, ahogy odavetette a szavakat felém. Hirtelen megtorpantam és rámeredtem.

-         Ajánlom, hogy fontos legyen.

-         Szóval… Emily… tudom, hogy nem fogsz neki örülni. – idegesen az órámra pillantottam és beharaptam a szám.

-         Kérlek, halasszuk délutánra, ígérem ott mindent megbeszélünk, de most tényleg rohannom kell! Kérlek Peter!- könyörögtem. A fiú arca meglágyult, de szemeibe szomorúság és félelem játszott. Vajon, mi válthatta ezt ki? Éreztem, hogy tetszem ennek a fiúnak, de a szívem másé. És ezt neki is tudnia kell.

-         Rendben, akkor délután. Mikor érsz haza?

-         Olyan 6 fele szerintem nekem jó. Rendben?

Az arcáról a mosolyt senki nem törölhette volna le ebben az órában. Mindenkire mosolygott, az utcán elhaladó férfiakra, gyerekekre, nőkre, idősebbekre. Mindenkire. Szíve megtelt örömmel és boldogsággal. Nem akart arra gondolni, mi következhet 3 hét múlva. Nem akart arra gondolni, hogy megtudja az igazságot. Ismét felidézte az eltöltött éjszakát és ismét mosolyra húzódott a szája. Elhatározta, hogy meglepi a lányt. Meglepi, de meg ám. Ma este ismét együtt lesznek, sőt mostantól minden este, ameddig meg nem történik amitől fél. De ki fogja javítani és

-         Mindent megmagyarázok neki. - mondta ki végül hangosan. Páran hülyének nézték, páran elmosolyodtak.

Egyenesen a kávézóba tartott. Amit nemrég vett meg az apja, az ő kérésére miután kiderítette, hogy Emily ott dolgozik rögtön rá akarta rakni a kezét. Ez is része volt a tervnek, hogy mindenképpen vissza kaphassa a lányt.

-         Jó reggelt Estefan!- köszönt illedelmesen, majd az egyik felszolgáló lány lépett oda hozzá.

-         Üdvözöljük, hozhatok valamit?

-         Természetesen, szeretnék egy fekete kávét kérni, de bemennék az irodámba oda kérném. – Ezzel áthaladt a pult mellett egyenesen a konyha mellett található kis irodába, amely Estefané volt, de az utóbbi időben ő használta.

A lány gyorsan elsietett és már készítette is Richardnak.

Unalmas órák teltek. DE még ez sem vette el a kedvemet semmitől. Néha arra gondoltam, vajon Peter mit szeretett volna mondani. De végül mindig elvetettem az ötletet. Nem érdekel. Az a fiú teljesen belém van zúgva de engem ez egyáltalán nem érdekel.

Utolsó unalmas óra után felkaptam a táskát és elindultam a kávézóba, hátha ott találom Ricardót.

-         Emily, Emily…- szólt utánam egy fiú hang.

-         Peter?- fordultam hátra és megpillantottam a fiút. Oh már soha nem rázom le? Minek adta oda azt az ernyőt.

-         Van egy jó kis munkalehetőségem számodra!- megdöbbentem.

-         Valóban?

-         Igen. Tudom, hogy te tanultál honlap szerkesztést, meg designkészítést és arra gondoltam, esetleg eljöhetnél ahhoz a céghez ahol egyetem mellett dolgozom. Szerintem, téged is bevennének. Havi 200.000 nem lenne rossz ugye?

Hát őszintén? Elakadt a lélegzetem. De nem vállalhatom.

-         Sajnálom! Kedves vagy, de…

-         Emily, adnak laptopot is és dolgozhatsz otthon.

-         De…

-         Na jó… ez az apám cége, én és az unokatestvérem segítünk be. De felvehetnénk téged! Több alkalmazottunk is van, és biztos vagyok benne, hogy..

-         De…

-         Kérlek Emily, otthon dolgozhatsz, na meg a laptop.

-         Rendben, elfogadom! Kedves gesztus, de egy valamit el kell mondjak Peter. – minden bátorságomat összeszedtem, hogy kitudjam végre bökni…

-         Én csak barátként kezellek téged. Nem tetszel, kérlek fogadd el! Ha még így is áll az ajánlat…- a fiú együtt érzően elmosolyodott.

-         Persze, hogy áll! Világossá vált számomra, hogy ki tetszik neked. És elfogadtam, de barátkozhatunk nem?- séta közben már majdnem a kávézó ajtajához értünk. Végül elköszönt tőlem és meg egyeztünk, hogy e-mailben küld nekem egy két információt, illetve a hatkor találkozunk a lakásán és minden apró infót elmond. Hmm… kedves fiú. Döntöttem el magamban, végül benyitottam a kávézó ajtaján. Estefan rohant rögtön felém.

-         Emily, az irodába menny be.

-         Estefan én…

-         Kérlek Emily, menny csak be. Ott van a főnök.

-         Te vagy a főnök!

-         A tulajdonos tudod…

-         Ja, vagy úgy. – hatalmas mosoly villant fel arcomra, ahogy rohantam a kis irodába. De sajnos, már megint túl hamar örültem…