Délután egy óra, a negyedik kávét iszom. És még sehol senki, sem Estefan sem pedig Ricardo. Oda jött hozzám ismét az új lány, akit Eliza helyére jött, miután az enyémet elfoglalta.

-         Ebédidőm van, csatlakozhatok hozzád?- egy halvány mosoly suhant át arcomon.

-         Persze, ülj csak le.

-         Figyelj, elkell mondanom valamit, mi előtt tovább várnál Estefanra.

-         Figyelek rád. - ismét elmosolyodtam, persze ezek már mind csak kényszeredettek voltak és szánalmasak.

-         Már jóval előtted bent volt Estefan, de egy telefonhívást kapott és elment.

-         Elment? De ő sosem szokta csak úgy itt hagyni a kávézót, ha tűz üt ki még akkor sem.

-         Én sajnos ezt nem tudhatom, csak annyit tudok, hogy elment. És Eliza eléggé boldogan csapta össze a tenyerét, mintha tudna valamiről.

-         Ó köszönöm kedves vagy, de kicsit biztosan túlreagálod. – ekkor kinyílt az ajtó és megjelent Ricardo.

-         Ó most már minden rendben lesz. – Felkeltem a székemről és oda rohantam hozzá.

-         Ricardo… már alig vártalak, miért késtél ilyen sokat?A szemében jeges düh csillámlott, nem nézett rám. Átnézett rajtam.

-         Ricardo…- szólítottam újra, a kávézóban az emberek úgy figyeltek rám, mint aki bolond és nem tudja, miket beszél.

-         Ricardo- suttogtam és átöleltem. Ám ő hirtelen lerázta a kezeimet és eltolt magától.

-         Tudtommal már elbocsájtottalak, szeretném –megköszörülte a torkát - ha elhagynád a kávézót, nem vagy szívesen látott vendég. - hatalmasat nyeltem. Továbbra sem nézett a szemembe.

-         Ricardo, de hát mi ütött beléd. Tegnap…

-         Nem tudom miről beszélsz, de kérlek távozz!

-         De…

-         MOST!- az ajtó felé mutatott. De még mindig nem nézett a szemembe.

-         De hát, rózsát tettél az ajtóm elé… és tegnap este azt mondtad jöjjek be ide… és hogy újra itt dolgozzak. De Eliza, már reggel korán kiakart rakni, de én tartottam magam, hogy majd megvárlak.

-         Eliza jól cselekedett, és nem értem milyen rózsáról beszélsz? Semmilyen rózsát nem tettem az ajtód elé. – elnevette magát. – Még hogy rózsát… jól vagy édesem?- rám szegezte a tekintetét.

-         Elmegyek, de többé ne keress.

-         Idáig sem kerestelek, hát nem emlékszel mi történt az éjjel?- ujjaival megcirógatta az arcomat.

-         Nem…

-         Hogy is emlékeznél? Hiszen teljesen részegre ittad magad. – hatalmasat nyeltem, az arcom égő vörössé változott. Még pár perc Emily. - bíztattam magam, utána elsírhatod magad. De előtte soha.

-         Viszlát. – az asztalom felé pillantottam, az új lány még mindig ott ült és figyelt engem, megértően nézett rám. Talán egy barátra leltem volna? Vagy ez is csak egy újabb illúzió.

Kiléptem a kávézó ajtaján, de még utoljára visszanéztem. Richardo telefonált. Eliza pedig ott csüngött a nyakán, minden egyes szaván. Elővettem a telefonomat, és egy ismerős számot pötyögtem be.

-         Szia drágám, hogy vagy?

-         Szia Susanne, nagyon rosszul…

-         Mi történt?

-         Ricardo… egy fiú, bele szerettem és…

-         Ricardo?- kérdezett rá ismét.

-         Igen, egy aljas szemét. Szórakozott velem, én azt hittem, hogy szeret engem.

-         Édesem, ne add fel! Biztos vagy benne, hogy szereted őt?

-         Susanne, ha meglátom a szemét, én érzem rajta, hogy mennyire jó ember, és érzem, hogy mi összetartozunk. Ezt nem tudom, szavakba önteni, csak érzem, hogy egy darabka belőlem.

-         Akkor ne add fel! Egy kis csalódás miatt! Nem szabad feladnod mindig! Richardot is hagytad elmenni! Ricardót ne engedd! Milyen különös, hallgasd csak Richard és Ricardo. Csak egy h- betű a különbség. Látom még mindig keresed az emberekben őt.

-         Nem…, ez egy különös véletlen. Nem én adom az embereknek a nevüket. Ez tényleg csak egy kis véletlen.

-         Ahogy akarod. Viszont, képzeld az a hír járja, hogy Angela terhes.

-         Tényleg? Előbb utóbb biztosan az lett volna.

-         Ez igaz, de tudod, hogy kitől?

-         Kitől?- pár másodperc csend hallatszódott a telefonban.

-         Kapaszkodj meg, vagy ülj le Emily.

-         Figyelek, mond már. – ismét pár másodperc csend.

-         Richardtól. És elfogja őt venni feleségül.

-         Richardtól?- a kávézótól nem messze lévő padra leültem. – Ez biztos Susanne? Csak hazudott, biztos csak hazudott az a szajha.

-         Nem Emily, terhes tőle. Richard teljesen megváltozott. Úgy hogy én a te helyedben, lecsapnék erre a Ricardóra. Ameddig teheted, és ne gyere ide vissza, mert megszakadna a szíved.

-         Gondolom, minden nap együtt sétálnak…az én kedvenc parkomban.

-         Ó dehogy, Richard nincs itthon.

-         Nincs otthon?

-         Nincs. Elvégezte az egyetemet és most elutazott valahová, de nem tudja senki hogy hová. Egyedül a pszichológus barátja valami Peter, de az meg tartja a száját.

-         Ó, értem. – most már tényleg folytak a könnyeim. – Tudod Susanne, én azt hittem hogy Richard engem tényleg szeret…, azt hittem… de engem egy fiú sem szeret. Erre már rá jöttem. – egy szánalmas mosoly jelent meg az arcomon. – Nem baj, valaki rózsát rakott az ajtóm elé, ha nem Ricardo volt, akkor szerintem a szomszéd fiú. Maximum vele jövök össze. - hisztérikusan felnevettem.

-         Ne beszélj, hülyeségeket! Annyi az egész, hogy még nem talált rád a szerelem.

-         Ó persze, mindenki másra rá talál, csak rám nem.

-         Emily, azonnal hagyd ezt abba!- a telefonba üvöltött én pedig eltartottam a fülemtől és félre néztem, ám ekkor ott volt mellettem Ricardo. Hirtelen felsikkantottam.

-         Susanne visszahívlak, de váratlan vendégem jött.

-         Rendben…, jól viselkedj!

Leraktam a telefont és csak bámultam rá, a szemei most melegek voltak nem hidegek. Ez az ember meghülyült,… előbb elküld a kávézójából most pedig ide jön? Talán vigasztalni akar? Miután megbántott?

-         Sajnálom…- leült mellém és átakarta ölelni a vállam.

-         Sajnálhatod is… te szemét disznó. Mit gondolsz? Csak úgy ide jössz?- a szememből még nem száradtak fel a könnyek. – Ugyan olyan marha vagy, mint a

-         CSss- mutató ujjával megérintette a számat. – Kérlek, had magyarázzam meg.

-         Ó, hogy ne. Most meg magyarázkodni akarsz.- hirtelen elkapta a hajam és magához húzott,

-         Maradj csöndben. – alig bírtam lélegezni, közel voltam a szájához, éreztem a lehelletét minden egyes mondat elhagyása után.

-         Tudod, hogy felidegesített, hogy rózsát kaptál? Kitől kaptad? És ne merészelj azzal az illetővel összejönni!

-         Majd…- mély lélegzetet vettem, a bőröm bizsergett, akartam az érintéseit.- majd…