5.rész

A butikok ablakait néztem, hátha van valahol egy álláshirdetés, ami közel is esne a lakáshoz, amelyben lakok. De lehet, az lenne a legjobb, ha váltanék egy másik lakásra. Á nem, jó ez itt.

Tovább figyeltem, hátha találok egy jót.

-         Kit látnak szemeim? Csak nem a kis méregzsákot?- a hang irányába fordultam. Miért, ver engem a sors? Miért? Értetlenül néztem, az előttem álló férfira, mint aki hülyét lát. Úgy tettem, mintha süket lennék. – Haza kísérlek, ha már úgy is erre volt dolgom, ennyi igazán belefér az időmbe. – Egy pillanatra megtorpantam és ránéztem.

-         Ön engem, csak egyáltalán ne akarjon haza kísérgetni. Maga féreg, ha nem tűnik most rögtön el innen, fogom magam és…- mulattatta a dührohamom, de én tényleg ideges voltam. A szemeit néztem és elakadt a lélegzetem.

-         És?- nem válaszoltam egy hosszú percig.

-         Most úgy sem érek rá… programom van.

-         Programod? És mégis mi? Régen mindig késő estig csak tanultál, most is ez a programod?

-         Tévedsz…, tudod ma partizni megyek a barátnőimmel, és had áruljam el, hogy keresek magamnak egy megfelelő kedves érzékeny fiút, nem egy olyan beképzelt férget mint te, te mamlasz, te barom. – csak figyelt rám és nem értett engem, a szemeibe különös fény lobbant.

-         Nagyon felvágták a nyelved, azóta mióta utoljára találkoztunk.

-         Nem emlékszem, hogy valaha is láttuk volna már egymást.

-         Ennek örülök.

-         Remek. Most pedig- próbáltam félre lökni az utamból, de ő makacsul kitartott és nem engedett tovább mennem. Bármerre is próbálkoztam, folyamatosan ott termett előttem, majd végül szorosan a derekamra fonta a kezeit.

-         Szóval, miféle programod van a partizáson kívül?- gyorsan elgondolkoztam.

-         Találkozom, a szomszédommal, valamit szeretett volna reggel mondani, de még hálóingben voltam és végül is úgy döntött, hogy majd délután elmondja.

-         Szóval hálóingben? Ümm… micsoda látvány lehettél. – bizseregni kezdett a bőröm az érintésétől, nem gondoltam volna, hogy valaha érzek még ilyet. Idáig csak egy ember tudta ezt kiváltani belőlem, senki más és most újra?

-         Engedjen el. – őszintén a szemébe nézve és komolyan szóltam hozzá.

-         Szeretnélek haza kísérni. Engedd meg ezt nekem, kérlek!- hirtelen az undok törpe átváltozott egy udvarias férfivá.

-         Szeretnél haza kísérni?

-         Igen. - halkan a fülembe súgta. – Szeretném, ha megbocsájtanál nekem, mindenért, amit veled tettem Emília Rozena. Kérlek, bocsáss meg. – a lábam meggyengült éreztem, hogy elgyengülök a kedves szavak hallatán, de nem. Azt már nem… nem fogok elgyengülni, holmi féle gazdag törpék láttán.

-         Elengedne? Szeretném, ha magamra hagyna, fontos dolgom van…

-         Hogy találkozz azzal a pancser szomszédoddal?

-         Nem pancser, nagyon kedves úriember, még az esernyőjét is oda adta.

-         O, vagy úgy szóval férfiról beszélünk?

-         Igen…, most költözött oda nemrég. – az arcát elfutotta az indulat, soha nem látott harag ült ki most a szemeire és rám meredt.

-         Szóval, ott tartottunk, hogy haza kísérlek.

-         Nem, nem. Ott tartottunk, hogy egyedül megyek mert még más dolgom is van.

-         Ráér, az a tökfilkó.

-         De, nem az a dolgom, azt majd később. Épp..- beharaptam a számat,- csak dolgom van.

-         De mégis mi?- tovább erősködött végül kiböktem.

-         Munkát keresek!

-         De hát én nem rúgtalak ki

-         Én mondtam fel- rávigyorogtam, és rögtön elengedte a derekamat.

-         Felmondtál? De…

-         Nos, viszlát. - kikerültem őt és rohantam haza.

-         Azt tudod, ha valóban felmondasz mi történik Estefannal?- utánam üvöltöttem, amire rögtön lelassultak a lépteim.

-         Ennyire szívtelen nem lehetsz.

-         Szívtelen nem is, de elszánt az igen! – lassan utolért engem.

-         Most pedig, szeretnélek haza kísérni. Ha tetszik ha nem… és kifejthetnéd, hogy merre mész bulizni.

-         Eszem ágában sincs kifejteni pont neked!- ismét csak elmosolyodott és a karjával az én karomba karolt. Rögtön elakartam lökni, ám ő csak azért is még szorosabbra fogott.

-         Az egyik dolgodat most már elvetheted. A következő dolgodat is, viszont a partira én is elmegyek veled.

-         Az ki van zárva.

-         Mindig ellenkezned kell velem?

-         Természetesen! Vagyis, nem… csak szeretnélek távol tartani magamtól.

-         De hát miért?

-         Mert én… , szóval te egy kiállhatatlan alak vagy, aki egyfolytában csak…

-         Igen- még szorosabban húzott magához.

-         Hagyjuk.

-         Akkor ezek szerint, veled megyek a buliba.

-         Jó- felragyogott a szemem, és fantasztikus ötletem támadt.- Nagyszerű, ó miért nem jutott előbb eszembe, hogy egy ilyen fantasztikus férfit mint te, elhívjak magammal a partira?- hirtelen elsötétült a tekintete, lehet rájött, hogy tervezek valamit? Á dehogy, a férfiak nem olyan okosak, mint a nők.

-         Itt is lennénk. Hát kösz, hogy haza hoztál, de most már egyedül is feltalálok. – az ajtóhoz léptem és beütöttem a kódot, amellyel kinyílik. Ahogy kinyitottam, gyorsan be akartam iszkolni, de elkapta a karomat.

-         Nem felejtettél el valamit?- tágra nyílt szemekkel figyeltem, nem jutott eszembe semmi.

-         Mit?- Ismét megcsókolta a számat, még forróbban még lüktetőbben, mint az előbb. Ellenállhatatlan volt, fantasztikus és mégis bizsergető. Mi történik velem? Ezt az érzést, már régen elnyomtam magamban, már nagyon régen kiöltem magamból. Most ez mégis mit jelentsen? Karjaimat a nyaka köré fontam, és azt akartam, még mélyebbre törjön előre. Szorosan a karjaiba simultam, tudtam, hogy az ilyen férfiak nagyon veszélyesek. Ráadásul a nevét sem tudom, két napja ismerem. És mégis, annyira akartam, mintha már régóta, nagyon régóta ismerném őt. Ekkor hirtelen az ajtó egy nagy csattanással bezárult.

-         Eressz. – hirtelen kirántottam magam a szorításából, gyorsan beírtam a kódot és már az ajtó mögött voltam, és onnan bámultam őt, amint mosolyog. Ujjain nyolcat mutatott. Nyolcra fog jönni. Óvatosan bólintottam és már rohantam is fel a lépcsőn. Vissza kell az ernyőt vinnem, illetve nagyszerű tervet eszeltem ki. Viviennek, senki sem tud ellenállni, azoknak a hatalmas kék szemeinek és azoknak a természetes szőke fürtöknek egy férfi sem tud ellenállni. És ez az ismeretlen marha sem fog ellenállni. Magamról pedig minél előbb le kell ráznom. Az én szívem, már feladta a fiúkkal való küzdelmet. Majd valamikor pár év múlva, talán elhatározom magam, amikor letettem az egyetemi diplomát, de addig nem. Ráadásul végképp nem egy ilyen hülye barom mellett. Milyen gyönyörű sötét barna szemei vannak, és ahogy a haja az arcába lóg, és azok a fehér fogak, amik a nevetéstől kivillannak. A kulcsot kotorásztam, miközben ábrándoztam. De van barátnője, ráadásul egy beképzelt tökfilkó. De mennyire szívszorító tökfilkó. Szívszaggató, eszméletlen és és ahjj… előkaptam a kulcsot és már gyorsan ki is nyitottam.