„ Néha keresném a pillanatot, de te rég máshol jársz.
Ami érzem énis fontos a szó,
és a gyönyör járja át.
Veled minden forró éjszakát, hát addig égjen a vágy.

Nem voltam én soha talán, egy igazi hős ki nem félne már.
De tudnod kell, hogy pici-e szív de örökké mindig csak téged hív.”

Lüktetett az arcom s közben az ágyban forgolódtam, álmaimba folyton beszökött az idegen, aki olyan bunkó volt velem, aki megszégyenített. Aki, aki annyira forrón csókolt, és olyan ismerősen és mégis vágyakozva. Felültem az ágyon és kibámultam az ablakon. Az eső halkan kopogott az ablakon.

-         Istenem, kérlek mond meg, üzenj felém. Miért kellett, azzal az emberrel találkoznom? Mit szeretnél tőlem? Miért állítottad őt az életembe? Miért? – hatalmasat sóhajtottam és az ajtó felé fordultam. Mintha kopogtak volna… vagy még sem? Kitakaróztam, fehér combig érő hálóingben az ajtóhoz sétáltam. Kipillantottam a kis lyukon.

-         Van ott valaki?- válasz nem érkezett. Megnéztem, hogy jól be van-e zárva az ajtó, jól be volt zárva. Biztosan csak képzelődöm. Mély lélegzetet vettem ismét és remegve vissza osontam az ágyhoz. Bebújtam a takaró alá és másnap reggelig fel sem keltem.

Kopogásra keltem. Az órára pillantottam.

-         A fenébe… már megint elkésem. Ráadásul a kedvenc órámról. Gyorsan kipattantam, felkaptam a szárítóról pár ruhát, amit majd felveszek. Ám ekkor megint kopogtak, összerezzentem az éjszakai kopogásra gondolva.

-         Nagy levegő Emily, nagy levegő. - elfordítottam a kulcsot, mely könnyed kattanással kinyitotta az ajtót.

-         Elnézést…- a tegnap reggeli férfi állt előttem.

-         Nem tesz semmit? Miben segíthetek?- pár percig habozott, majd sarkon fordult.

-         Sajnálom, nem fontos. Biztosan siet.

-         Sajnos igen, de ha haza jöttem olyan 4 óra fele átkopoghatna, és megbeszéljük amit szeretne.

-         Természetesen. – ezzel már el is tűnt a folyosó végén. Ebbe meg mi ütött? Lényegtelen, gyorsan becsaptam az ajtót és már a nadrágot kezdtem el felvenni.

Az ablakon át bámultam az embereket, akik szintúgy siettek mint ahogyan én reggel. De most csak arra vágytam, hogy végre elindulhassak haza felé és kipihenjem magam. Illetve tanuljak. Már nem bírtam a 6.órát. A tanár egy folytában beszélt, és csak beszélt én pedig jegyzeteltem, de most egy pillanatra elkalandoztam.

-         Em. Kibékültünk Samathaval és tudod, hogy döntöttünk?- felé fordultam.

-         Hogyan?

-         Keresünk neked egy barátot. Most is látom, mennyire vágyakozol, ahogyan kifelé tekintesz az ablakon.

-         Kedves tőled Vivien és Samathatól is, de nekem nincs szükségem erre.

-         Mindig ezt mondod, de had próbáljuk meg kérlek!

-         Nem!- mondtam halkan, de idegesen.

-         Pedig…, már meg van a kiszemeltünk is, ráadásul gazdag pali…

-         Nem érted Vivien? – ezt már sajnos hangosan mondtam ki, arcom kipirult. A tanár egyenesen felénk szegezte tekintetét.

-         Szabad megtudnom,mit nem ért Smiss kisasszony?

-         Ó tanár úr, nagyon előnyös Önnek ez a kék felső, kiemeli az áttetsző kék szemeit, egyszerűen egymásba olvadnak. Fantasztikus.

-         Szóval, mindent ért Vivien Smiss. Szeretném, ha az órára figyelnének, ha pedig fontosabb megbeszélésük van, mint hogy engem hallgassanak, akkor ki lehet fáradni, sőt… el is lehet hagyni az egyetemi épületet és másikat keresni.

-         Elnézést Mark tanár Úr többé nem fordul elő. – az arcom még mindig láng vörös volt, nem sokszor fordul elő, hogy engem szidjanak, de ilyenkor kissé megijedek mindig.

-         Remélem is Mekkensi. – a többi diák is minket nézett, voltak, akik elmosolyogták magukat és voltak, akik mereven bámultak előre nem is érdekelte őket a párbeszéd, és voltak, akik értetlenül bámultak minket.

Kicsöngettek. Végre elindulhattam volna haza, ám Vivien és Samantha belém karoltak.

-         Nos akkor, melyik buliba menyünk ma?

-         Egyikbe sem?

-         Választhatsz, ezt a kiváltságot megengedjük neked. Dj Ferdinandot hallgatnád szívesebben vagy pedig Dj Orion?

-         Teljesen mindegy, ugyanis én nem megyek.

-         Pedig jössz!- megszólalt végül Samatha is. – Szeretnénk, ha nem mindig ezt az elszomorodott arcot látnánk. –

-         Jó, legyen, menyünk, akkor gyertek 8-ra a ház elé. Oké?

-         Ott leszünk!- kacsintottak egyet rám, és elengedtek. Ők az ellenkező irányba én pedig a másikba. Kéne beszélnem Susanneval. Már olyan régen beszéltünk, ő nem kényszerítene bele engem egy ilyen partiba.