2.rész

Az eső még mindig esett, az égen a villámok még mindig félelemben tartották az embereket, és az ijesztő mennydörgés még jobban felerősödött. Nem volt messze a kávézó az egyetemtől, szerencsém volt, hogy megtaláltam ezt a munkát, azonnal le is csaptam rá.

-         Jó napot Estefan! – köszöntöttem főnökömet, és haladtam a konyha felé, hogy leakasszam az egyenruhát, mely minden kiszolgálónak kötelező.

-         Héj, Emily kerestek téged telefonon!- hátra fordultam és azt hittem rosszul hallok.

-         Engem? És mégis ki?

-         Hát, múltkor itt kávézott az unokaöcsém, és eléggé megtetszettél neki.- mélyen elgondolkoztam.

-         Nem emlékszem rá.

-         Akkor itt a megfelelő alkalom, hogy beszélgessetek. – Egy távoli asztalra mutatott, ahol egy barna hajú, elég erősen izmos férfi ült.

-         De és a munka?

-         Tudod, az unokaöcsémtől függök én is mivel ez az ő kávézója én csak egy unokatestvér vagyok, aki munkát kaphatott. Kérlek, ne szúrd el az állásom. – mély lélegzetet vettem, alig kaptam levegőt. Hideg zuhanyként ért, hiszen én egyáltalán nem akarok ismerkedni. Nem pedig, egy elkényeztetett gazdag férfival.

Végül elindultam a kiszemelt asztal felé, hogy elbeszélgessek ezzel a gazdag illedelmes „ki ha én nem” típussal.

-         Üdv- leültem vele szembe összefontam a karomat és mélyen a szemébe néztem. Két barna szempár nézett vissza rám.

-         Szervusz, kedvesem! Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul török bele az életedbe. – lélegzet visszafojtva figyeltem a barna szemeket. Pár pillanat várakozás után az arcomhoz ért.

-         Milyen szép puha finom bőröd van.

-         Ő ne haragudjon meg, uram. Először is. A nevét sem tudom, másodszor is igenis haragszom, amiért betört az életembe, ja és harmadszor nem illik egy ismeretlen nőnek az arcához nyúlnia.

-         De hiszen, mi ismerjük egymást.

-         Ó az ki van zárva, én nem emlékszem Önre!

-         Én viszont nagyon is jól emlékszem rád. – gúnyos mosoly rejtőzött a szája szegletében.

-         Mit hozhatok?- hirtelen felálltam ütemből és már hátra is akartam lépni kettőt, de a kezem elkapta.

-         Két kávét szeretnék kérni, és ajánlom hogy rendesebb légy Emily Mekkensi, vagy inkább Emilía Rozena?

-         Honnan tudja mind két nevemet?

-         Mondtam, hogy ismerlek. Szeretném a kapcsolatunkat még mélyebbre elásni, de amennyiben ezt nem engeded az unokabátyám elköszönhet az állásától, és hidd el nekem három éhes szájat kell etetnie, és ebben az életkorban már nem igen akad munka. Ráadásul a számítógéphez sem ért. Meg egyeztünk? – halványan bólintottam és elindultam a konyha felé, hogy elkészítsem a két kávét. Fogalmam sem volt, hogy került ide ez az ember, és honnan tudja a nevemet. Ki ő mi ő? És mit akar tőlem? És miért?

Életemben először a leglassabban készítettem el a kávét, és próbáltam felidézni magamban, az eseményeket és hogy miért pont velem történik most mind ez? A zsebemben rezegni kezdett a telefon.

-         Igen tessék? Gyorsan mond kérlek , mert éppen dolgozom!

-         Dobtam a fiút és megmondtam neki, hogy csak Samathaval jöhet össze!

-         Vivien, te vagy?

-         Igen Em, jól csináltam? Kérlek mond, hogy most nem szúrtam el. Szükségem van Vivienre, mert mi hárman alkotjuk az igazi lány csapatot!

-         Figyelj Vivien, egy óra múlva megbeszéljük, próbáld felhívni Samathát, hátha a tetted után, felenged egy cseppet.

-         Rendben, szeretlek Em, te olyan megértő vagy! Sok puszi!- milyen különös, az emberek a problémáikat kiöntik a másik embernek, de azt már nem kérdezik meg, hogy esetleg veled mi a helyzet? Persze nem minden esetben történik így, de általában igen. Természetesen van az embernek, legalább egy igaz barátja, legyen az interneten, vagy a szomszédja, akivel megoszthatja ő is a problémáit, és viszonzásul a másik ember is megosztja a problémáit. De az emberek többsége, főleg a Vivienhez hasonló lányok, csak addig jutnak el, hogy az ő szívük megkönnyebbüljön. Megvontam a vállam és igyekeztem a tálcával, az ismeretlen mégis ismerős idegen felé

Ahogy az asztalok között cikáztam, végig követett a tekintetével, nem is zavartatta magát, csak figyelt és figyelt.

-         Nem érzi magát szenvtelennek?

-         Kellene?

-         Igen!

-         Miért is?

-         Nem veszi észre, hogy egyfolytában engem nézett?

-         Meddig szorongatja már a kávémat?- fennhangon kijelentette, mire pár vendég felénk fordult. Gyorsan leraktam.

-         Ön igazán szereti az ilyen helyzeteket nem de bár uram?

-         Látom, még mindig ilyen felvágott a nyelved, de én ezt szeretem benned. – nagyot sóhajtottam, sarkon fordultam és távozni szerettem volna.

-         Apropó, szeretnék kérni egy kis apró süteményt is. – a fejem elvörösödött és egy hajszál hijja volt, hogy nem rontok neki és verem össze.

-         Még valami, drága uram, amiben a kedvében járhatnék?- ellenállhatatlan mosoly díszelgett az arcán, pfú de bevertem volna a képét.

-         Természetesen. De előbb kérem hozza ki a süteményemet, és minél előbb, elmondjam miért? Hajoljon ide kérem!- oda hajoltam.

-         Szeretem nézni a formás fenekét, ahogyan ide oda kacsázik az asztalok között. - nem kellett több. Megfogtam a kávét és a fejére öntöttem.

-         Szeretem nézni, ahogy a tulajdonos fiának a fején csöpög a kávé. – A körülöttünk lévők mosolyogtak volt, aki felnevetett. - És tudja mit szeretek még, hajoljon csak ide!- közel hajolt, és egy hatalmas pofont lekevertem. – Megütni önt.

-         Ugye tudja, hogy most mi történt?- mosolygott, miközben a kávé a hajáról csöpögött.

A kezem a számhoz kaptam, amint eszembe jutott a legelső mondata. „ Három éhes szájat kell etetni és egy ilyen embernek nem igazán akad már munkája, ráadásul a számítógéphez sem ért” – Gyorsan rohantam egy törlőrongyért. És már szaladtam is vissza.

- Sajnálom! Ugye jóvátehetem Uram?

- Még átgondolom, hölgyem. – gyorsan megtöröltem a haját és lejjebb haladva elkezdtem a felsőjét is törölgetni. Ám ő hirtelen a derekamra fonta a kezét és szorosan magához húzott. Lélegezni sem bírtam, halvány rózsaszín pír öntötte el az arcomat. És megcsókolt. Forrón kutatóan, és kétségbe esetten ízlelte nyelvével a szám szegleteit. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de a karommal átkaroltam a nyakát. Feltombolt bennem a vágy és nem éreztem megállást. Nem érdekelt, hogy a kávézóban mindenki minket figyel. Ismerős volt ez a csók, ismerős volt ez az érintés. Hirtelen elszakított magától.

- Milyen kiéhezett kis nőszemély vagy te. De most már nem rúgom ki Estefánt. Csak arra voltam kíváncsi, milyen a csókod…, az évek elteltével milyenné változott.

- Mi a neved?

- Hamarosan, drága Emily, hamarosan.

- Mi a neved? Vagy esküszöm a másik kávét is rád öntöm!

- Ne cselekedj elhamarkodottan kedvesem, ne cselekedj elhamarkodottan. Egy pillanat – a zsebébe nyúlt és előkapta a telefonját.

- Igen?

-…

- Jó szépségem, mindjárt indulok, egy pillanat és ott vagyok.

-…

- Várj gyönyörűm, hoznál nekem egy fehér inget? Egy kétbalkezes pincérnő leöntött.

- …

- Én is szeretlek, millió puszi!- ezzel letette. Majd ismét felém fordult.

- Hol is tartottunk?- köpni nyelni nem tudtam, mit képzel magáról ez a felfuvalkodott féreg?

- A nevénél tartottunk Uram! És itt. - ezennel ismét pofon vágtam. A kávézó szép lassan kiürült és most az utolsó vendég is elment, az alkalmazottak bámultak minket , de közben úgy tettek, mint akik a világon a legelfoglaltabb munkát végeznék. - Úgy gondolom, még ez a pofon is beletartozott, az Ön kisded játékába. És bárki is maga, bárhonnan is ismer…, tudja mit? Nem érdekel! És tartsa magát távol tőlem!- bambán meredt rám és ismét elmosolyodott.

- Szeretem, ahogy feltüzel. De most, itt kell, hogy hagyjalak, de hamarosan ismét látjuk egymást. - csak mosolyogtam rá és néztem, ahogy kilép kávétól csöpögve az ajtón. Ennyit a jó munkahelyről. Következő lépés munkahely után nézni.