1.rész

Eső cseppek kopogtak az ablakra, fáradtan nyitottam ki a szemem és tudomásul vettem, hogy a mai napon esernyőt kell vinnem, miközben Montrealban az egyetemre tartok. Rápillantottam az ébresztő órára, fél órával előbb ébredtem fel, hála a villámoknak a menydörgésnek és az esőcseppeknek. Szeretem ezt az időt, a lelkembe nyilal és legbensőbb titkaim felé száguldoznak, a fénylő villámok, ahogy újra és újra megjelennek az égen, és ahogy egy hatalmas mennydörgés jön utána. Kinyitottam az ajtót, s egy mélyet szippantottam a friss eső illatból. Újra itt a tavasz, újra eljött. Hatalmasat ásítottam és a telefonhoz lépdeltem. Egy kis piros gomb világított, szüneteket hagyva. Hol elsötétült, hol felvillant. Megnyomtam.
„ Emily, amint tudsz, hívj fel! Anya voltam!- hatalmasat sóhajtottam és tudtam, ha anya hív az már régen rossz! Valaminek történnie kellett, lehet, haza kell utaznom? –a fejem lüktetni kezdett, ha csak arra gondoltam, hogy vissza kell, térjek az otthonba, amit egy időben szerettem, de az elmúlt évek során gyűlöltem. Az emlékek, vulkánként törtek fel ismét szívemben, s ismét a múltban voltam.

 

 

Minden fiú szórakozott velem idáig, és ez most sem történt másként. Ő is csak egy volt a sok közül, számomra nem létezik szerelem, az egy ismeretlen fogalom. Élő halott vagyok, ahogy járkálok, élő halott vagyok, ahogy mosolygok. E ebből nem tükröződik semmi, és nem tudhat rólam soha többé senki semmit. Mélypont volt, de új életet kezdtem. Rápillantottam ismét az órára, pont abban a pillanatban, amikor csörögni kezdett. Gyorsan lenyomtam a gombot és elkezdtem öltözködni, de közben több ruha kupacban is megbotlottam. Ezeket is a helyükre kéne rakni, de sietnem kell. A mosakodás után, az öltözködés után, gyorsan felkapkodtam az ágyból a könyveket, amiket még éjszaka tanultam. A pszichológia alap elmélete. A dinamikus rajzvizsgálat. Szeretek pszichológiát tanulni, és örülök, hogy erre az egyetemre jöttem. Gyorsan felvettem a kabátom, a táskámat a vállamra raktam, a ruhakupacot arrébb raktam az ajtóból és már rohantam is az egyetemre. De ahogy leértem a lépcsőházból, rögtön nyakamba zúdult a temérdeknyi eső.

-         A francba- fakadtam ki. Hirtelen mögülem léptek hallatszódtak. Hátra akartam fordulni, de becsapódott mögöttem az ajtó megütve a vállamat. Az idegen, kinyitotta az ajtót és halk mély hangon megkérdezte:
- Segíthetek?- ismerős mély hang volt. De nem jöttem rá, kinek a hangja. Megfordultam és egy barna meleg szempárral találtam szemben magam.
- Köszönöm, de magam is boldogulok. - az arcvonások ismerősek voltak. De nem jöttem rá, hogy ki lehet az ismeretlen idegen, aki rögtön segíteni szeretne.

-         - Esetleg egy esernyőt adhatok?

-         - Gondolom Önnek is kell…

-         - Szívesen oda adom, neked, amint látom nagyon sietsz. Ha haza értél az egyetemről utána, hozd át a 10-es számú lakásba.

-         - Ön az új bérlő?

-         - Pontosan!- annyira ismerős volt ez a mély hang ez a meleg barna szem, de mégsem ismertem fel…

-         - Ez esetben köszönöm- egy futólagos hideg mosolyt vetettem rá és már rohantam is.

Különös, gondolkoztam magamban. Hiszen, nem is ismerjük egymást. Honnan tudta, hogy egyetemre rohanok? Rohanhattam, volna főiskolára is nem? Érdekes fazon, de azok az átható szemek… elméláztam, hogy honnan ismerős, de nem jöttem rá. Megrántottam a vállam és nem érdekeltek, még azok a barna szemek sem és a mély erőteljes hangja sem.

Hamar be értem az iskolába.

-         Szia Emily

-         Szia, Vivien- köszöntem neki, de közben rohantam a 412-es terembe, hogy ne hogy lemaradjak.

-          Emily, megígérted!- megtorpantam hirtelen. Szerettem ezt a lányt, kedves és barátságos volt, de sokszor a maga érdekeit előrébb helyezte. Ahogyan minden ember, teszi. Hosszú szőke haja volt, és hatalmas rikító szemei, nem kell mondani mennyire odáig voltak érte a fiúk, lehetett jó pár évvel idősebb az a fiú, még annak is kellett és lehetett nagyon fiatal is az a fiú, akkor is ez a lány kellett neki. Sokan nem szerették őt, de nem foglalkozott ezzel. Nekem semmi bajom nem volt vele, hiszen engem a fiúk nem érdekelnek, és hidegen hagy mindegyikőjük, az érzelmek belőlem kihaltak.

-         Mit ígértem?- kérdeztem érthetetlenül! – De ekkor a fejemre csaptam, hiszen eszembe jutott. – Ne haragudj, már emlékszem… igen, beszélek vele! És kibékültök.- Én Vivien és Samantha vagyunk úgymond „legjobb barátnők”. Ők így fogalmaznának, de részemről csak haverkodunk, eltöltjük egymással a szürke hétköznapokat. Habár, én nagyon ritkán vagyok velük, mivel iskola mellett eljárok egy presszóba is dolgozni, hogy az albérletre meglegyen a pénz. Nem hagyatkozhatok mindig anyára és Adamre. A magam lábán kell megélnem, nem kell senkitől sem segítség. Felszegtem az állam, és a karórámra pillantottam gyorsan. Már késésben voltam, és mire felmegyek a lépcsőkön már el is késtem. Intettem neki, próbáltam megnyugtatni és már rohantam is.

Halkan nagyon halkan kinyitottam az ajtót és halk lépésekkel, Samantha mellé ültem le. Szerencsémre a tanár, nem vett észre vagy pedig nem akarta megjegyezni, hogy elkéstem. Az egyetem teljesen más mint amilyen a középiskola volt, itt normálisabb emberek vannak és el lehet társalogni is teljesen normálisan. Az óra alatt, végig jegyzeteltem, szerencsémre igen gyorsan tudok írni, különben a fél jegyzet lemaradna. Végig pszichológiai eseteket tanulmányoztunk. Egy apró szünetben, megemlítettem Samanthanak, hogy Vivien szeretne tőle bocsánatot kérni, amiért lenyúlta azt a fiút, aki Samanthanak tetszik. De Samantha megrázta a fejét, a válasza nem. Ahogy megfordult, festett fekete haja, hullámokat vetett és lassan eltűnt az ajtóban.

Oda sétáltam, az ablakhoz és néztem, ismét ahogyan az eső esik, az ég dörög és a villámok csattognak.

-         Vajon most hol lehetsz?

Kérdeztem magamtól, s elnyomtam egy mély sóhajt.

Lassan vége volt a szemináriumnak és végeztem tovább a dolgom, mentem a presszóba. Ahogy ez minden hétfői napon így meg, s ahogyan kedden, szerdán, és csütörtökön. A péntekem szabad, ilyenkor elmegyek Samanthaval, vagy Viviennel, idáig mindig mindkettőjükkel, de gondolom most majd csak Samathaval, szóval elmegyünk a városba, vagy üzletekbe, vagy pedig kikapcsolódni és szórakozni.