Ismét egy hétfőre ébredtem. Óvatosan felkeltem az ágyból, befontam a hajam és halvány szájfényt tettem a számra. Angela járt az eszembe és a levél amit nem régiben kaptam. Vajon komolyan kéne vennem?  Nem értettem, ez mi volt az éjszaka közepén Danieltől. De remélem Richard nem szerez róla tudomást. Biztosan kiakadna. Lerohantam a lépcsőn elkaptam a tízóraimat amit anya készített és már ott sem voltam. Útközben gondolkoztam. Rég láthattak már mosolyt az arcomon, de a madarak csivitelése ismét mosolyra húzta a számat. Egy természetes mosolyra, amely nem fogható semmihez sem. Beértem az iskolába. Körbe pillantottam nincs- e ismerős a környezetemben. Nyugodtan tovább mentem s beléptem a terembe. Nem késtem el, a tanár még nem volt bent. Matematika óra következett és a dolgozatok kiosztása. Idáig még nem kértem Richardtól segítséget. S van egy olyan selytésem most sem fogom kérni. Majd, ha szeretne valamit keres engem. Elvégre is, be akarja bizonyítani, hogy számára csak én létezem. Itt az alkalom. Talán még engedek is neki. Leültem a helyemre, közben Susannet néztem. Szemei felvoltak dagadva, szája sebes volt, nyakán pedig piros foltok éktelenkedtek. Na ezt már nem hagyom! Felálltam a helyemről, oda sétáltam. Leültem vele szembe. Hátra fordítottam a széket s rá pillantottam.
- Mit akarsz?
- Semmit, csak figyellek téged.
- Menyj el innen...
- Miért mennék? Tudtommal ez nem a te helyed. Nem a te iskolád. Csak te is ide jársz. Oda ülök, ahova akarok.
- Nem akarlak látni, nem érted?
- Dehogynem. Nem kell látnod, nem kell hozzám beszélned!
- Takarodj innen...
- Csak halgass végig. Halgasd meg amit mondani szeretnék! Utánna már tényleg utálhatsz. Rendben?- megpróbáltam komolynak tűnni, habár nem vagyok a komolyságok embere. Vagy csak én gondolom így?
- Figyelek...- hűvös volt és taszító.
- Susane. Ismerjük egymást álltalános iskolából.  Ismerted apámat is és énis ismerem a szüleidet. Meg anyukáink is ismerik egymást. Te is tudod, veled akár hova elmehetek! Te a legtöbbet jelentessz számomra! S most, mikor oly nagy szükségünk lenne egymásra. Annyira nagy, elfordulunk egymástól? Hiszen te is tudod, hogy szeretlek. És te is tudod, ezt egy barátnőmnek, egy barátomnak sem mondtam még! Csak neked és anyumnak meg apumnak! Kérlek Susane! Bármi bánt, tudod hol találsz! És tudod hogy elmondhatod! Ha hibáztam, oszd meg velem a hibáimat! És beszéljük meg, változtatok rajta! Ha tudok segíteni te is tudod, hogy segítek neked! Csak bízz bennem! Idáig, úgyérzem nem okoztam fájdalmat. Meg voltunk egymás mellett! Most miért távolodsz el mellőlem? Miért nem engeded, hogy ismét megbeszéljük a bajokat a gondokat? - hozzá értem az arcához, óvatosan megsimítottam. Éreztem, ahogy enyhül a szíve és megakar bocsájtanid, de a szemében még mindig vad tűz égett. Nagyon megharagudott.- Csak arra kérlek Susane, beszéljük meg! Nem kérem, hogy megbocsájts nem kérem, hogy ismét barátnők legyünk! Csak áruld el, mit tettem! Mit követtem el? Hogy így megváltoztál az irányomba!- felálltam és a helyemre mentem. A tanárnő bejött. Komor tekintete körbe járta a tantermet. Na vajon kin állapodott meg az a komor iszonyatos tekintete? Rajtam.

- Emília Rozena! Álljon fel!
- Tanárnő!- felálltam óvatosan.
- Szeretnék veled beszélni a szünetben! Csalódtam benned! De bármennyire szeretné az illető, hogy az osztály előtt beszéljük meg. - Átvillant a szeme Silvyára. - Nem tehetem meg. Amíg be nem bizonyosodik, az hogy igazat mondott. - óvatosan bólintottam. Talán rosszat tettem?- Ülj le!- még jó hogy az iskolába, nem hívnak Mekkensinek.
- Itt vannak a dolgozatok gyerekek!- a kezébe lévő papírokat szorongatta. Itt valami nincs rendben. Rám meredt ismét. Hagyjon már békén.
- Rozena! Ossza ki a dolgozatokat!- felálltam a helyemről és a dolgozatok irányába léptem. Megfogtam gyorsan és elkezdtem kiosztani. A sajátomhoz értem.
- Kettes- mondtam alig hallhatóan. Hát mégis megérte annyit tanulni erre a dolgozatra. Megvan a kettes. Nem fogok mégsem megbukni. Leraktam az asztalomra és tovább osztottam ki a többiek dolgozatát.

Az óra lassan, alig érezheően eltelt. A tanárnő persze megvárta amíg mindenki kimegy a tanteremből és utána intett nekem, hogy lépjek közelebb.
Nincs miért félnem, nem tettem semmit sem.
- Rozena!- indulatosabban rám szólt- Ugye járt mostanában wc-n?- bólintottam. - És Rozena! Ugye látta, a falra firkált szíveket?
- Falra firkált szíveket?
- Talán nem látta?- még jobban megkeményedett az arca a tanárnőnek.
- Melyik mosdóban van, falra firkált szív?
- Egy szív, amelyben a maga neve áll és Richard Mekkensié!
- Richard Mekkensi? És az én nevem?- ámuldozva figyeltem a tanránőre. Aki bólintott. S a szemei szikráztak.
- Még megtehedet, hogy bevallod, hogy te voltál! Vagy pedig, kinyomozzuk a tettest ám azt elbocsájtjuk az iskolából!
- De, hát nem én voltam!
- Szemtanúink is vannak rá! Az iskolából nem rúgunk ki, ha bevallod te tetted! Ám , ha továbbra is azt állítod, nem te voltál. Nyomozást indítunk és kiderül ki volt! De ha kiderül, mégis te voltál. Ki leszel rugatva az iskolából. Az igazgatóság, azt javasolta édesapád miatt ne tegyünk ki! Ám, amennyiben hazugságon kapunk, s vissza élsz a tanárok szeretetével... ez a sors vár majd rád.- bólintottam. Nem tudtam mitévő lehetnék. Hiszen én nem tettem semmit.
- Soha, nem hazudtam! És nem vagyok sunyi sem, hogy ha én tettem volna ne vallanám be! De én még soha nem tettem ilyet! Hiszen ezt Ön is tudja,  amióta az iskolába járok, s amióta Ön ismer engem. Valóban, abban igaza van a tanárnőnek, rossz a magatartásom, hiányzok az órákról néha, és rosszak a jegyeim! De soha nem hazudtam! Soha! Kiskoromban előfordult, hogy hébe hóba. Kaphassak egy két csokoládét. De ez teljesen más! Soha!- a tanárnő bólintott és éreztem, hogy hisz nekem. Megérintette a vállamat.
- És a szemtanúk Rozena?
- Engem, ugyan nem láthattak! Valóban az igaz, hogy többet érzek Richard Mekkensi iránt, de mégis meik az a lány aki ha észre veszi ne dobbanna fel a szíve? Én teljesen őszinte vagyok Önnel tanárnő! Mindig is őszinte voltam! - bólintott. Megfogta a füzeteket a naplót és a cuccait.
- A nyomozást elíndítjuk a tettest megtaláljuk! És az iskolából, ha kiderül ki volt kirakjuk!- bólintottam és énis a cuccom után mentem.
- Viszlát Tanárnő!
- Rozena!- ezzel kinyitottam az ajtót előtte. Kiment és énis elindultam föl a lépcsőn. Ugyanis informatika óra lesz a következő. De előtte a szekrényemhez kell menyjek.

Hirtelen kinyitottam és egy temérdeknyi rózsaszál fejek nélkül tüskésen bukott ki. A folyosón lévő pár diák rám meredt. Megréműltem és a levél, amit nem rég kaptam az agyamba vésődötött, de rendesen. Haza megyek és első dolgom anyával beszélek elmondom neki. Megremegtem és óvatosa lehajoltam a földre, hogy felszedjem. Ám egy sietős óvatlan mozdulatban az egyi tüske a kezembe állt és megeredt a vér a kezemből. A többiek csak lestek rám de senki nem szólt egy szót sem. Vajon az illetőnek megérte ennyi pénzt kidobni? Hogy nekem rózsákat vegyen, amiket utna lenyakaz? Nem törtem ezen sokáig a fejem, minél messzebb akartam kerülni a szekrényemtől és kidobni a gazokat.

***
Láthatatlan ködbe veszett a lézengő folyosón a bámészkodók között. Figyelte amit a lány tekintete megmerevedik s érezte, ahogy ajkai összekoccannak s megremegnek. Megijedt, végre megijedt! De lassan úgyis az övé lesz. Pár hét és minden a helyére kerül. Minden. Ő meghódítja s minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Talán most majd komolyan veszi a fenyegetést. Óvatosan belekortyolt a forró csokiba, s kiitta az utolsó kortyot. Szája gúnyos mosolyra húzódott, ahogy meglátta a vércseppeket a földön, melyeket a lány hagyott maga után. Őrült gondolat tolakodott a fejébe.
- Előbb utóbb szépséges Emília.- a poharat összegyűrte a kezében.- Nekem senki nem mondhat ellent! Főleg nem egy kis tudatlan liba. - ismét csavart eggyet a forrócsokis poháron és már ki is dobta a kukába. Szemével az embereket pásztázta, ahogyan összesúgtak s még mindig a kis játékon pletyálkodnak.
***

Óvatosan felmentem az informatika órára benyitottam a terembe és leültem. Egyfolytában a levélre gondoltam és a tartalmára, amit próbáltam felidézi a gondolatimba. De nem emlékeztem teljesen. Újra és újra. A padtársam megbökdöste a vállamat.
- Emília hozzád beszél a Tanár Úr!
- Oh, elnézést! Bocsánat csak éppenséggel azon gondolkoztam, hogyan kivitelezhető a Tanár Úr terve!
- Szabad megkérdeznem, milyen tervre gondolt?
- Természetesen!- ránéztem a monitoromra és a lapra ami a kezembe volt.- Éppen azon töprengtem, hogyan tudnám a Wordben a tabulátorok elhelyezését még pontosabbá tenni.
- Ha figyeltél volna kislányom, tudnád! Ugyanis az imént mondtam el, amikor te oly szépen elmerültél a kis világodban!- süllyedtem a pad alá szégyenemben  és persze mindenki nevetgélt. Már megszoktam. De legalább hamar kicsöngettek az óráról.

Futva tettem meg a lépcsőn az utat, hogy minnél előbb kiléphessek az iskola kapuin.
- Várj, Em!- szólt utánam egy mély hang.
- Igen?- óvatosan megfordultam egy grimasszal az arcomon a hang irányába.
- Kérlek, ne haragudj a tegnapi miatt. Szórakozni voltunk a haverokkal és elragadtattam magam! Kérlek, bocsáss meg! És ne félj tőlem!
- Daniel... megkérlek, felejts el és hagyj békén! Rendben? Innentől kezdve, nem ismerjük egymást!
- Em kérlek...- ujjaival megérintette a vállamat. Megpróbált közeledni. Mélyen a szemébe néztem és eltoltam a kezét.
- Nem, Daniel! A válaszom nem! És nem! Hagyj! Nagyobb bajom is van te nálad!- arca elkomorodott, ajkát lebiggyesztette.
- Ahogy óhajtod!- szinte már majdnem vigyáz állásban állt előttem ahogyan leengedte a karjait maga mellett.
- Köszönöm! Igazi barát vagy Daniel, hogy megérted a dolgokat!- ujjaimmal megsimítottam az arcát, de reakciói elképzelhetetlenek voltak.
- Ezt ne, édes! Majd beszélünk. Nah csáó- ezzel elsietett otthagyva engem. Meglepett ugyan, de leglább túl vagyok ezen. Utána néztem, ahogyan elsietett és a telefonjával babrált. Végre elindulhatok haza felé.

5.rész