|
7.rész
Leültem egy vízeséshez, mely egy eldugott helyen volt. Kiskoromban mindig ide menekültem, mikor apával veszekedtünk. Illetve az én drága kisöcsémmel is itt játszottunk sokszor. Ezt a helyet nem ismerheti senki. Gondolataimba férkőztem s szövögettem a terveimet.
- Mért jöttél el Marie? Rosszul bántam veled?- a hang kedves volt és tartózkodó. Rögtön megfordultam s hirtelen felálltam.
- Hogy kerülsz ide, Gerard?- megütközött a tekintetünk. Felé léptem bátran ám ő hátrébb lépett.
- Én kérdeztelek előbb Marie. Rosszul bántam veled?- ismét feltette a kérdést. De én elnéztem mellette. Nem mondhattam meg neki, hogy féltékeny vagyok és nem akartam látni miként lovagolnak együtt. – Szóval nem válaszolsz? Pedig örülnék neki, ugyanis nemsokára utolérnek bennünket a többiek!
- Itt nem találnak ránk Gerard, de tudod nem is érdekel. Menny hagyj engem magamra! S törődj a te dolgoddal! Én már elterveztem magamnak a jövőmet! Nekem nem kell kísérő, egyedül is oda találok!- elnézett mellettem. Kerülte a pillantásomat. De én folyamatosan őt bámultam.
- Amál mondott neked valamit?- rám nézett. Várta a válaszomat, de én nem válaszoltam. – Ezek szerint igen. Figyelj édes, én nem szeretem őt. De nem tehetek ez ellen semmit sem! Meg kell értened! Egy nő, aki teherbe esett tőlem! Nem kérheted, hogy elhagyjam a gyermekemet!- ismét rám pillantott! – De vigyázok rád! Ameddig csak élek!- ránéztem. Nyeltem egy hatalmasat. Ezt, ezt nem akartam elhinni. Szemem könnyekkel lett teli. Legszívesebben levetettem volna magam a vízesés tetejéről, hogy ott lehessek az alján s elsodorjon a víz.
- Remélem, hogy minden rendben lesz. És boldogok lesztek, és a kisbaba a legboldogabb lesz a világon! S az apja, vagyis te szeretni fogja őt! Nem Gerard, én ezt nem tudtam. Most hallom először. Nekem Amál, egy szót sem szólt semmiről sem. De örülök, hogy nem tőle kell, haljam! Remélem, boldogok lesztek! Tényleg teljes szívemből kívánom. – Nem bírtam leplezni arcomon a csalódottságot, de hiszen nem várhatom, hogy a híres banditavezér, majd pont engem választ? Egy olyan széplány helyett, mint Amál.
- Jaj ne Marie, ne csináld ezt kérlek! Meg kell értened!
- Én meg is értem, nincs semmi baj kedvesem! – megsimítottam az arcát, s adtam rá egy puszit. – De neked is meg kell értened, nem szeretnék tovább veletek maradni! Köszönöm, hogy elhoztál a gróftól! Hálás vagyok érte szerelmem. – a szám elé kaptam a kezem. - vagyis Gerard. – éreztem a csalódottság ízét az arcán. Láttam, éreztem. Tapintottam. Talán érez irántam valamit? Talán többet, a kelleténél?
- Viszlát Marie, kérlek vigyázz magadra!- közel hajolt hozzám s óvatosan megcsókolt.
Álltunk a vízesésnél s hosszasan csókolt s csókolt. Elvesztem, végem volt. Nem bírtam tovább a csókokat, nem bírtam tovább az érintéseket. Magam mellett akartam őt tudni, örök életemre. Magam mellé akartam zárni. Nem akartam őt elengedni. Még szorosabban magamhoz húztam, hogy ne engedjen el. Tartson tovább a búcsúcsók. Óvatosan fedezte fel minden apró, rezdülésemet. Óvatos volt minden érintése. Kezemet megszorította s eltolt magától. A kezemet még mindig szorította. Óvatosan a szájához emelte s lágy csókot lehelt rá.
- Vigyázz magadra, Marie! Óvatos légy s bátor, de ravasz is! Remélem sikerül, elérned, amit elterveztél! S kérlek, gondolj rám!
- Ne szomoríts el, kérlek. Hisz még pár napja ismerlek, nem szerethetlek téged. Nem… mert én nem hiszek, az első látásra szerelemben!
- Nem kell benne hinned, ahhoz hogy megtörténjen veled!- bólintottam.
Lassan távolodott tőlem. Fekete lova, beleszövődött a fák bozótjaiba. S végleg eltűnt a szemem előtt. Most már teljesen a magam ura vagyok. Teljes szándékokkal, s teljes életcélokkal. Megmentett engem a gróftól. Hálás leszek érte örökre. De nekem el kell mennem, hogy ne találhasson rám sehol sem! Az a vén öregember! Felnyergeltem a barna lovat, melynek olyan szép sötét szemei voltak. És már indultam is.
Hosszú napok teltek el még végre Madridba értem. Megálltam néhol pihenőre, néhol enni néhol csak úgy gondolkozni. De már éppen oda értem a nénikém házához. Ahogy megpillantottam Amált. Megdöbbentem, hogy ők már ott vannak. Kalapomat, melyet még Madrid előtt vettem, egy kisebb falvacskában gyorsan magamra húztam. S elfedtem a szememet, az arcomat. Próbáltam kerülni a feltűnést. De sikeresen megtalált s oda jött hozzám.
- Látod édesem, mi előbb ide értünk! A te helyedben én sem bírnám nézni, ahogyan más öleli azt a férfit, akit a szívem választ.
- Ismerjük egymást?- próbáltam elváltoztatni a hangom. Tekintetemet ugyan kereshette, mert az más merre kalandozott.
- Elnézést…- elvigyorodott, láttam a száját. De már tovább is lépett, szorosan ölelve a hasát. Ennél kínzóbb, ugyan már nem is lehetne.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissülő Regények
